|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 4 találat | lapozás: 1-4 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Czedler Márton 1998. november 18.Nov. 14-én Kolozsváron, a kerekdombi református templomban adták át a Diaszpóra Alapítvány Czedler Márton- és Földes Károly-szórványdíjait. Vetési László lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke elmondotta: idén immár hatodik alkalommal kerül sor e díjak kiosztására. Idén elsősorban az otthonteremtőket, a kicsikre, a fiatalokra figyelőket jutalmazták. Azokat, akik bentlakást, tábort, közösségi keretet tudtak teremteni a szórványban élő magyar fiatalok számára. Jenei Tamás, az alapítvány alelnöke a díj jelentőségét méltatta. A Földes Károly-díjat a magyarköblösi gondnok, a 75 éves Terebesi László vehette át, aki 1945-től gyülekezetének kántora. Az előző rendszer legsötétebb éveiben is tartotta falutársaiban a lelket, heti rendszerességgel istentisztelet volt a faluban. A Czedler Mártonról elnevezett díjjal Dobai László székelyudvarhelyi lelkészt jutalmazták. Szórványlelkészként hosszú évekig a Hunyad megyei hátszegi egyházközség szétszóródott magyarságát gyűjtötte össze. Geréb Zsolt teológiai professzor laudációjából azt is megtudtuk: 1990-ben pályázat útján foglalta el lelkészi állását a székelyföldi városban, ahol lázas munkába kezdett a református diákotthon megteremtéséért. A 4 emeletes, 120 férőhelyes bentlakás ma már számos, szórványból érkezett magyar gyerek számára jelent biztos menedéket az anyanyelv megóvásához és a református hit megtartásához, elmélyítéséhez. Díszoklevelet az anyanyelvi szórványtáborok szervezői kaptak: Tatár Mihályné Péterffy Irén nagykendi és Kabai Ferencné Hegyi Gitta szamosújvári tiszteletes asszony, valamint Lukácsi Szilamér erdőcsinádi lelkész. Kolozsvári teológusok részvételével evangelizációs hét rendezéséért a petrozsényi gyülekezet kapott emléklapot. /Díjak a szórványmagyarság támogatására. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 18./1999. november 3.Nov. 6-án adják át Kolozsváron a Diaszpóra Alapítvány idei Czedler Márton és Földes Károly szórványdíjait. Az ünnepségen Vetési László elnök bemutatja a díjazottakat. A Czedler Márton-díjat ifj. Kun Árpád lelkésznek, a Földes Károly-díjat Pásztor Lajos mezőörményesi presbiternek dr. Bustya Dezső egyházkerületi főjegyző nyújtja át. /A Diaszpóra Alapítvány díjai. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 4./2001. november 10.A Diaszpóra Alapítvány november 14-én, szerdán rendezi meg szülőfalujában Mérában, Földes Károly mezőségi lelkész születésének 110. évfordulóján a Czedler Márton és a Földes Károly szórványdíjak átadási ünnepségét. A díjazott Erősdi Ferenc erzsébetvárosi lelkipásztor. Földes Károly, a Mezőség misszionáriusa és közművelődési felelőse címmel Kötő József, az EMKE elnöke és Vetési László tartanak előadást. Ezek után Jenei Tamás katekétikai előadó, a Diaszpóra Alapítvány alelnöke röviden ismerteti az esemény célját és a díjakat, Vetési László, az alapítvány elnöke pedig bemutatja és köszönti a díjazottakat. /Czedler Márton- és Földes Károly-díj átadása. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 10./2010. december 24.Rendezvénymagyarság helyett működéstámogatásra van szükség - interjú Vetési Lászlóval„Nemcsak a válság nyomta rá a bélyegét a munkánkra, az anyagi támogatásra, hanem érződik a politikai polarizálódás is. Nagy tanácstalanság van a szórványban a politikai csoportokat illetően, hisz mindenki szeretné valamilyen formában a zászlajára tűzni ezt a kérdést. Az anyagi támogatást sürgősen konkretizálni kell az új magyar kormánnyal.” - beszélgetés Vetési László református lelkésszel, szórványügyi előadóval. (Vetési László. Református lelkész, egyházi író, szórványkutató, szociográfus. 1953. december 26-án született Székelyudvarhelyen. 1976-ban végzett a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben. 1976–1983 között Bürkösön, majd a kolozsvári Pata utcai gyülekezetben teljesített lelkipásztori szolgálatot. 1983–1990 között az Erdélyi Református Egyházkerület kiadói szerkesztője, majd 1990-től szórványügyi előadó, az egyházkerület Szórványgondozó Szolgálatának vezetője. 1990–1992 között a Felebarát című szórványlap szerkesztője, 1996-tól szerkeszti az Üzenet Levél című szórványlap mellékletét. Rendszeresen jelennek meg cikkei, tanulmányai, szórványelemzései a hazai és magyarországi sajtóban, több tanulmánykötet szerzője. Jenei Tamással együtt a Czedler Márton és Földes Károly Szórványdíj alapítója. Munkatársaival a romániai szórványmagyarság statisztikai felmérésének, a művelődés- és oktatástervezésnek, a nyelvi, etnikai és vallási rehabilitációs program stratégiai tervének a kidolgozója. Munkásságát számos díjjal ismerték el, 2005-ben Bethlen Gábor-, 2009-ben Kemény Zsigmond-díjat kapott.) Székelyudvarhelyen, tömbmagyar vidéken született. Hogyan irányult a figyelme a szórványra? – A végzős segédlelkész oda megy, ahova kihelyezik. Volt abban szándékosság is, hogy Szeben megyébe kerültem, a teológián egyházpolitikai világmegváltó szándékaink voltak Tőkés Lászlóval és még néhány kollégával. Ennek része volt, hogy egy megyében maradjunk, és közösen tegyünk valamit. Így kerültem Bürkösre, egy Szeben megye közepén fekvő elszigetelt településre, ahol 30–40 kilométerre vannak a legközelebbi magyar szomszédok. Bürkös tárháza volt valamennyi, egész Erdélyre jellemző szórványproblémának. – Melyek voltak ezek a problémák? – Először is a kisközösség túlélési küzdelme. Ha egy hagyományos közösség elszigetelt, kialakít védekezőtechnikákat, néhány tekintélyelvű emberre, általában a lelkészre vagy az egyházi vezetőségre építi a fennmaradását. Bürkösön volt egy keménykezű gondnok, aki a házassági tanácsadásig elmenően mindenbe beleszólt. Például segítettük a fiatalokat magyar házasságokat kötni. Bürkösön 1971-ben volt az első magyar–román vegyes házasság. A család, a falu irányította, hova kell menni lányért, fiúért. Ezenkívül léteztek egyéb immunizációs technikák is, de volt még Bürkösnek egy egyedülálló érdekessége, ami felkeltette az érdeklődésemet a kérdés iránt. Három-négy hónap után rájöttem, hogy a híveim 50 százaléka német eredetű, a magyarság asszimilálta a szászokat. Nagyon kedves idők voltak, nehéz idők, de épületesek. Az ember egy életre lökést kapott, hogy mit kell tennie. Egy székelyföldi meg különösen, hiszen alapvető együttélési formákat kellett megtanulnom. – Az ottani tapasztalatok késztették arra, hogy létrehozza a szórvánnyal foglalkozó Diaszpóra Alapítványt? – A 70-es évek végétől a 80-as évek végéig, amíg Kolozsváron voltam, illetve a püspökségen dolgoztam kiadói szerkesztőként, nem volt törés. Nemcsak a bürkösi évekhez való hűségből jártam vissza és gyűjtöttem adatokat, már akkor rendszeresen jártam a vidéket, elsősorban a Mezőséget. Tudatosan készültem arra, hogy pontosan át kell látni, mi a helyzet, mit kell tenni, miben segíthetünk a tanítóknak, a lelkipásztoroknak. Ez persze nem volt könnyű, hiszen tevékenységünk a hatóságok figyelmébe került. De ’89 tettre készen talált, és tudtuk: itt az idő. Nagyon korán kezdtük az alapítványi munkát, 1991-ben már elhangzott az óhaj, hogy be kellene jegyezni egy ilyen szervezetet, és ’92-ben sikerült is. Nagyon sok területen kezdtük el a munkát, elsősorban teológusokkal és vidéken szolgáló lelkészekkel. Lassan eljutottunk oda, hogy információs és tanácsadói központként a szakmai tanácsadás, kapcsolattartás, közösségépítés, értelmiségre való vigyázás, oktatástervezés minden területét megpróbáljuk átlátni. A legkisebb közösségek meglátogatásától kezdve az egyházak vezetőségének, az RMDSZ-nek, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak szóló tanácsadáson át eljutottunk a magyar kormány legmagasabb szintű tanácsadásáig, beleértve a Sólyom László volt államfőnél lezajlott szakmai találkozók rendkívül nagy visszhangot kiváltott szórványprogramját és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának szórványprogramját. Ezt a hatalmas skálát a közösségében utolsónak maradt magyartól a Magyar Köztársaság elnökéig megpróbáljuk becsületesen lefedni. – Mit céloznak ezek a szórványstratégiák? – A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma a maga szórványstratégiáját ez év februárjában letette az asztalra. Hogy mi lesz a testülettel a továbbiakban, még nem kristályosodott ki. Ez egy általános, elvi megközelítés a Kárpát-medence, az őshonos magyarság és a diaszpóra magyarsága szemszögéből. Ehhez kell megvalósíthatósági tanulmányt, részletes tervet készíteni. A másik, amit a Nemzetiségi és Civil Kapcsolatokért Felelős Helyettes Államtitkárság Répás Zsuzsanna vezetésével akar folytatni és kibontakoztatni, hogy ne csak a cselekvési terv legyen benne, hanem a hozzá tartozó összes eszköz-, intézmény- és lépésterv. Ezt az elkövetkezőkben kell elkészíteni. Várjuk, ki kap megbízatást erre. – Mennyire segítik az önök munkáját a hatóságok, a politikai pártok? – Nemcsak a válság nyomta rá a bélyegét a munkánkra, az anyagi támogatásra, hanem érződik a politikai polarizálódás is. Nagy tanácstalanság van a szórványban a politikai csoportokat illetően, hisz mindenki szeretné valamilyen formában a zászlajára tűzni ezt a kérdést. Az anyagi támogatást sürgősen konkretizálni kell az új magyar kormánnyal. Mi csak ennek függvényében tudunk dolgozni, hiszen a nagy titkunk a vidékkel való kapcsolattartás. Nálunk a heti 600–700 kilométeres út fontos, hiszen pontosan át kell látnunk a helyzetet. Ha épül egy bentlakás, oda évente háromszor ki kell menni, megnézni, hogy állnak, mennyi pénzre van szükségük. Alanyi jogon kellene fenntartani ezt az egész rendszert. Jelenleg az egyház állja az iroda költségeit, a Communitas Alapítvány a munkatársaink fizetését és az utazásokat, de várjuk a folytatást. – Sokan azt várják, hogy a magyarországi kormányváltással fellendül a határon túli magyar intézmények ügye, vagy legalábbis a támogatásuk megoldódik. – Nagyon vártuk már, hogy a támogatáspolitikában az esetlegességeket, véletlenszerűségeket felváltsa valamilyenfajta rendteremtés. Én is készen állok bizonyos tervekkel. A gépemben van néhány elképzelés, sürgősségi program arra vonatkozóan, hogy melyek azok a területek, ahol haladéktalanul kell cselekedni. Ezek elsősorban szórványbeli intézmények fenntartására irányulnak. Nekem fixa ideám, hogy ha nem jutunk el a lokális társadalomig, akkor szimbolikus cselekvés folyik, egyfajta rendezvénymagyarság, rendezvény-élményteremtés. Márpedig az említett intézményeknek működniük kell, értem ezen az iskolát, a lelki gondozást, kellene falugondnok, meg kell oldani a néptanítók kérdését. Ha nem jutunk el a működéstámogatásig, nagy bajok lesznek. Sokan kérdezik, hogy januárban ki fogja kifizetni 25–30, szórványfeladatot ellátó erdélyi magyar intézmény gázszámláját. A bentlakások támogatására külön pénzt kell elkülöníteni, mert csak egy részük kapja meg a román állami támogatást, a másik része ügyeskedik, pályázik vagy könyörög, hogy fenn tudja tartani magát. Az egyik legfontosabb feladat az intézmények fenntartásának normatív rendszerbe történő helyezése. Utána pedig tovább kell lépni, hogy minél szélesebb rétegekhez jussunk el. – Eddig milyen eredményeket sikerült elérni? – Munkánk eredményessége kétféle skálán mozog. Az egyik az indirekt szolgálat. A témát belőttük a köztudatba, leülepedett a társadalom különböző rétegeiben, és egy idő után észrevétlenül, közvetett módon erősítette azokat a civil kezdeményezéseket, amelyeket nem akarunk, és nem is szabadna a magunk dicsőségének feltüntetni. De közvetett módon hozzájárultunk ezek sikeréhez. A legújabb siker a megyeközi kapcsolatok kialakulása a szórvány- és székelyföldi megyék között. Megyei tanács megyei tanáccsal, iskola iskolával, önkormányzat önkormányzattal, művelődési egyesülettel közvetlenül tartja a kapcsolatot. A történet leglátványosabb része a romániai magyar szórványoktatási hálózat megszületése, fenntartása és a teljes stratégizálás. Mi, egyházi alapítványként, én lelkészként szaktanácsadói helyet kaptam különböző kuratóriumokban, ahol nemcsak pénzről döntenek, hanem stratégiákról is. Részem volt az RMDSZ szórványoktatási stratégiájának kidolgozásában, most készül az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szórványstratégiája. Abban, hogy ma Erdély legnagyobb része szórványoktatási szempontból lefedett, nekünk is komoly részünk van. Nem mindig közvetlenül, hanem például azzal, hogy animátori szerepet vállalunk: a helyi közösségeket mozgósítjuk, tanácsot adunk, pályázati pénzekhez juttatjuk. Ha van valami, amire az elmúlt húsz esztendőben elmondhatjuk, hogy sikertörténet, az éppen a legkritikusabb helyzetben lévő gyermekközösségek megszólítása. Ma már az erdélyi magyar gyerekek 70–80 százaléka számára biztosított az objektív feltétele annak, hogy anyanyelven tanuljon. Ezt fontos sikernek tartom. A lelkészek támogatása szintén siker, van 36 olyan református gyülekezet Erdélyben, amely kiemelt státusú missziói feladatot kapott. A civil szféra kialakulását, erősödését az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettel közösen segítjük. Emellett vannak a pályázati rendszerek. Az Illyés Közalapítvány még meg sem született, amikor a magyar kormánynak már volt egy grémiuma, amelyben a határon túli magyaroknak szánt pénzekről az érintettek döntöttek. Ennek már ’90 őszétől tagja voltam, és elkezdődött a civil építkezés. Úgy döntöttünk, hogy olyan kezdeményezések kellenek, amelyek mögött építkezés van, nem pedig egy nagy zsák, melyben eltűnik a pénz. Hogy legyen egy dévai Téglás Gábor-iskola, egy szamosújvári Kemény Zsigmond-iskolaközpont, egy szilágycsehi, tordai magyar iskola. Ezeket mind sikerként említhetem. A legnagyobb siker pedig az, hogy valamennyi érintett intézmény között meg tudtuk, és meg tudjuk találni a kommunikáció, a közvetítés lehetőségét. Nem a törésvonalakat keressük. Amikor tenni kell valamit, nem az a fontos, hogy ki mit képvisel, milyen vallású vagy politikai nézetű, hanem hogy a gyermeknek iskolába kell járnia. Mindig ez a magasabb rendű cél, amely révén felül tudunk emelkedni a konfliktusokon, közvetíteni tudunk intézmények, egyházak, civil szervezetek, politikai alakulatok között. – Az intézmények támogatásán kívül felméréseket is készítenek a szórványban élő magyar gyerekekről. Miről árulkodnak ezek a kutatások? – Most fejeztük be a Mezőség gyermekjegyzékét, közel 40 település gyermeklétszámát mértük fel, a csecsemőtől a 14 évesig. Ez azért fontos, mert vannak még hiányosságok. Sorolhatnám, hogy oktatási szempontból melyek az elmúlt évek nagy fájdalmai: a nagysármási iskolaközpont kiépítését nem tudtuk megoldani, a mezőbándit sem. Ezek nagy lélekszámú magyar közösségek, amelynek a vonzásereje földrajzilag, demográfiailag és gazdaságilag adott, és ide be kell hozni a környék gyermekeit. Ez volt az egyik nagy adatgyűjtő munkánk. A probléma az, hogy a megvalósítás már nincs teljes egészében a mi kezünkben. A helyi közösségeket kellene úgy mozgósítani, ösztönözni, hogy ők maguk érezzék szükségét, hozzák létre ezeket az intézményeket. Kutatásaink nem elméleti jellegűek, ez cselekvéstervezés. Stratégiákhoz gyűjtünk adatokat, amelyekből könnyen kibontható, hogy a következő lépést hol és hogyan kell megtenni. Ugyanez vonatkozik egy másik munkánkra is. Ez a Holt-tenger elnevezésű dokumentációs program olyan területekről, ahol vagy nagyon kevesen vagyunk, vagy már egyáltalán, de még maradt valami utánunk. Jelenlegi adataink szerint legalább 500 olyan település van Erdélyben, ahol valamilyen formában jelen volt a magyarság az elmúlt 150 esztendőben, és eléri az ezret a veszélyeztetett települések száma. Ide muszáj kimenni, megkeresni az utolsó magyart, lefényképezni az utolsó kastélyt, parasztházat, a temetőket, mert ezzel befejeződik a magyarság jelenléte azokon a településeken. És ennek az emlékezete is. Ez nagyon nagy feladat. Most már körülbelül 90 százalékban elvégeztük ezt a munkát Fehér megyében, 70–80 százalékban Hunyad megyében, Kolozs és Beszterce megye is viszonylag jó szakaszban van. Nemcsak a magyar településeket keressük fel, hanem a vonzáskörzetükben lévő román falvakat is, mert nagy a kölcsönhatás. S még mindig találunk nemesi temetőt, udvarházat, amelyet senki nem tart nyilván. Ez nagyon lesújtó. Erre szoktuk mondani, hogy az utolsó utáni percben vagyunk. Ha ezt most nem készítjük el, rögzíthetetlenek lesznek ezek az emlékek. Hihetetlen mennyiségben és ütemben pusztulnak el ezek, tűnnek el az emberek. Idén, egyetlen év alatt öt településen halt meg az utolsó magyar: három Kolozs megyében, egy Fehér és egy Hunyad megyében. Ez szomorú szám. – Azáltal, hogy foglalkoznak a szórvánnyal, hogy létrejönnek a különböző intézmények, mennyi esély van arra, hogy a következő húsz évben másként alakul az erdélyi magyarság számaránya, mint az elmúlt húsz évben? – Ez a legnagyobb kérdés, amelyet feltettünk, felteszünk a témában. Nemcsak, hogy mi az értelme, hanem hogy milyen hatékonyságot mutathatnak fel ezek az intézmények. Szerencsére nem lehet mérni, és nem is méricskélünk, léteznek kőkemény elvárások. Ha építünk egy intézményt, annak hatékonyságát ki kell jelölni, mert milliókba, milliárdokba kerül. Nem lehet csak álmodni, hogy majd csak lesz belőle valami. Minden intézmény egyaránt beszél sikerekről és kudarcokról. Megmentett gyerekekről, hisz egy intézménynek nagyon nagy a hozzájárulása a magyarság régióban való fennmaradásához. Ez bizonyítható, Böjte Csabát emlegetjük a legtöbbet. Ha nem lenne Csaba atya, a gyermekek többsége bizonyosan elveszne. Nincs választás, átmenet, vagy megmentjük a gyereket, vagy az utcára kerül, elvész. És nemcsak az anyanyelv szempontjából, bizonyos helyzetekben ugyanis ez a legkisebb probléma, hanem az, hogy emberileg nem tudja sem a család, sem a közösség biztosítani számára a megmaradást. Ilyen értelemben ezek egzisztenciális intézmények, és ezt a feladatot 70–80 százalékban el is látják. A gyerekek közösséget kapnak, olyan nyelvi, emberi, hitbéli töltést, ami felvértezi őket a további életükre. – Beszélt a kudarcokról is. Említene néhányat? – A legnagyobb problémája a szórványkérdésnek Erdélyben és a Kárpát-medencében is a nagyváros. Nem jutottunk el, nem tudunk eljutni a nagyváros magyarságának mélyebb rétegeihez, ahol a legnagyobb szükség volna a család, a gyermekek megszólítására. Tipikus példa erre Kolozsvár, Nagybánya, Brassó, Temesvár, Szeben. De közülük is Kolozsvár, ahol létezik az elit réteg, amely magyar nyelvi burokban él, magyar iskolába jár, magyar intézményekben dolgozik, másrészt létezik a periféria, amit általánosan Monostor negyednek szoktunk nevezni. Ahol a kolozsvári magyarság egyharmada marginalizálódik abból a nyelvi közegből, amelyből érkezett, vagy amelyben valamikor élt. A monostori magyarokhoz nem találtuk meg a bejáratot. Úgy élik le az életüket ugyanazon a Kolozsváron, több egyetem, magyar középiskola, szerkesztőség árnyékában, hogy semmilyen magyar közösségi élményben nincs részük. Többségi médiát fogyasztanak, vegyes környezetben barátkoznak, vegyes házasságban élnek, a gyerekük „băiat de cartier”, utcagyerek lesz. S ez vonatkozik minden erdélyi nagyvárosra. Itt vannak a nagy kudarcélmények. Nagyon kétséges, hogy ezt a kérdést hogyan lehetne kezelni. Ha valami fontos, az az, hogy megkeressük a nagyvárosi szórvány megszólításának módozatait. – Karácsonyi ajándékprogramot is működtetnek. Ez miből áll? – Tizenvalahány éve a kapott támogatásokból hátrányos helyzetű településekre viszünk karácsonyi ajándékokat, ahol a gyülekezetnek erre nem futja. Ezzel egy kis ünnepet is viszünk az embereknek, akik ott élnek a többség tengerében, nincsenek közösségi, nyelvi élményeik, szociális problémákkal, magánnyal küszködnek. Voltak idők, amikor 1500–2000 csomaggal mentünk ki, ez a szám visszaesett 60–80-ra, de ezekkel is végigjárjuk Erdélyt, mert tartozunk egymásnak egy kis karácsonnyal. – Ha már a karácsonynál tartunk: mi volt a legkedvesebb karácsonyi élménye? – Sok kedves karácsonyi élményben volt részem, hisz mi nem irodalelkészek vagyunk, hanem minden ünnepen szolgálunk, főleg olyan gyülekezetekben, ahol nincs lelkész. Vidékre feltétlenül ki kell menni, és mikor megy ki oda az ember? Amikor az örömet személyesen is kiviheti: karácsonykor. Az egyik legérdekesebb élményem egy Kolozsvártól nem messze található kicsi faluhoz kötődik, ahol az utolsó magyar él szerény körülmények között, Miki bácsi. Ő úgy fogalmazott: „Itt már egyedül én vagyok a gyülekezet”. Amikor karácsony előtt kimentünk, láttuk, hogy Miki bácsi háza előtt vágják a fát a szomszéd románok, az asszonyok a putriban takarítanak, karácsonyfát díszítenek, a szomszéd boltosné pedig töltött káposztát készít, hogy Miki bácsinak is legyen karácsonya. Nem kérdeztem meg, miért, nem lehet ilyet kérdezni, de így fogalmazott: „Ce să facem, Miki bácsi e al nost!” (Mit tegyünk, Miki bácsi a miénk!). Ez azt jelenti, hogy az egész közösség magáénak érzi a Miki bácsi sorsát. Érzi, hogy valamivel hozzá kell járulnia ahhoz, hogy neki is jusson szeretet, figyelmesség. Hihetetlen energiák vannak az emberekben, és nemcsak karácsonykor. És ez nemcsak erre az ormányi esetre vonatkozik. Annyi szeretetet soha senkitől nem kaptunk, mint a szórványban élő magyaroktól és románoktól egyaránt. Mindig kapunk simogató szót, bátorítást, hogy érdemes szeretetben élni. – A fogyasztói társadalomban egyre inkább átértékelődik Jézus születésének ünnepe, a lelkiek helyett az anyagiakra tevődik a hangsúly. Ön hogyan érzékeli ezt? – A szórványban megőrizték a hagyományos ünneplési formát. Ha kimegyek a Mezőségre szolgálni, most is megérem, hogy a gyülekezeti tag a parókia előtt leveri a havat a cipőjéről és kántál, csak utána lépi át a küszöböt. És karácsony hajnalán a betlehemezők háromszor-négyszer is felköltenek. Itt a hagyományos karácsony még mindig él, alig érte el a szupermarketek vásárlási szele. Falusi környezetben tartalmasabb az ünnep. Persze, a nagyvárosi szórványban ez a fajta karácsony nem ismerős, de falun még mindig erőteljesen él a hagyományos karácsonyozás a maga minden szépségével együtt. Pap Melinda, Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-4
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
